3. fejezet , Vajon eljutok valaha az ebédlöig?

  Nem hittem a szememnek amikor kinéztem. Mindenféle katona maskarába öltözött emberek , repülögépek és kocsik járkáltak tőlem kevesebb, mint tizenöt méternyire. Huhh. Lassan kezdtem felfogni hol is lehetek , de még nem voltam benne teljesen biztos.

  Igaz , ez így megmagyarázná a fiút , a férfit , a magázódást és a ruhámat is.
  Ezernyi gondolat cikázott a fejemben, melyek mind egymás elé furakodtak, és kitúrták a másikat, majd mire célba értek lényegtelenné váltak és szertefoszlottak, helyt adva a következőknek.
  Hirtelen valami égtelen morgás rezzentett ki gondolataimból, áttörve a falat, mely eddig elválasztott a külvilágtól. Felkaptam a fejem, és kétszeres sebességre gyorsulva körbenéztem. Sehol senki. Akkor lehet, hogy... én voltam? Hirtelen pánikba estem, de aztán gyorsan lenyugodtam, mert rádöbbentem, hogy csak az éhségem jele volt, hogy csak a hasam rendetlenkedik azt kiabálva: ''Éhes vagyok! Adj kaját, vagy külömben ilyen hangot adok ki."
   Felsóhajtottam.
 ''Még mindig nem adsz enni? Annyi baj legyen, megteszem mégegyszer.'' És egy újabb hatalmasat kordult.
        - Oké, ebből elég! - parancsoltam rá. - Ha bekapok valamit, akkor csöndbe maradsz? - fakadtam ki, és csak aztán jöttem rá, hogy mindezt hangosan tettem. Hoppá. Ha valaki kívülről nézne, totál dilisnek gondolna. Meglehet az is vagyok.
  Már majdnem el kezdtem gondolkodni rajta, mit is egyek, mikor eszembe jutott, hogy hivatalos vagyok valamilyen ''reggelire''.
  De hol? És mikor? És kikkel?
  Kisántikáltam a kemény köves földútra, melyen csak néhol látszódott halványan a fű csírája, mely kibújni akaródzott börtönéből, de amint vehetett volna egy friss lélegzetet a föld fölött, máris valami eltiporta. Alighanem velem is ez fog történni, ha kílyebb merészkedem. Borzalmas.
  Alig mentem előre néhány lépést, máris majdnem elütött egy biciklis.
         - Hé, legalább mondhattad volna, hogy menjek arrébb! - kiabáltam utána, de ő rám se hederített. Bunkó. Elromlott a csengője a bringáján, vagy mi? Te jó ég, tényleg dilis vagyok. Egy nyomvatt kis csengővel foglalkozom, mikor egy hadi repülő száguldott el felettem, ami fekete füsttakaróval fedte el az eget. Micsoda? Egy repülő csak akkor füstöl, ha.... Te jó ég, ezt eltalálták! A bal szárnya épphogy szószerint egy hajszálon lógott, és... nem teljesen láttam a füsttől, de azt hiszem, az alja lyukas is volt. Vagy csak a saját árnyékát láttam a gomolynak. Már nem tudtam eldönteni.
  Hallottam a szörnyű sivítást mikor elkezdett közeledni a föld felé, de nem néztem oda. Elméletileg leszállt, de gyakorlatilag - legalábbis nagyon úgy látszott - hogy zuhanni készül.
  Gyorsabban szedtem a lépteim, hogy ne legyek a tanúja a bekövetkezni készülő katasztrófának.
  Elfordultam az ellenkező irányba, mint amerre a repülő tartott, és arra vettem az irányt. Megkockáztattam a futást, nem sok sikerrel, de nem is volt olyan borzalmas. A végén inkább kocogásos-szögdécselés lett belőle, de ez is gyorsabb, mint a vánszorgás.
    Mivel fogalmam sem volt, hogy hol, vagy merre is van, amit keresek, ezért mindent jó alaposan végignéztem. És lám, aki keres, az talál: egyre sűrűbben botlottam bele a ''Svretcown'' , illetve ''Svretcown birtok'' feliratba.
   Az is szemet szúrt, hogy nem egyszer volt belevésve az ''Adelia'' szó, valamibe. Sőt, helyesbítek, RENGETEGSZER.
   Majdnem el mentem mellette, de szerencsére időben észrevettem: egy ici-pici fakapu, mely felé egy csiszolt fába az volt gravíroztatva, hogy ''Kekszes-pite Svretcown módra''. Hát persze. Kekszes-pite. Jóhogynem mindjárt lekváros-tonhal.
  Átbújtam a kiskapu alatt - be kellet húznom a nyakam, nehogy beverjem a fejemet.
  Lábujjhegyen végig-ügyeskedtem a kis kertszerűséget ami a pirinyó csárdáshoz vezetett, és benyitottam.
     - Jó napot! - nem tudtam, hogy itt hogy szokás köszönni, úgyhogy kihoztam magamból a legilledelmesebbet , ami sosem elég, de most gondoltam megteszi.
         - Eltévedtél, aranyom? - szólalt meg egy mély dörmögős, iszákos hang a pult mögül.
         - A . . . - még mindig nem tudtam kik is ők nekem, úgyhogy a legésszerűbbet mondtam ki, ami először eszembe jutott. - A családomat keresem.
   Ezen egy jót nevetett, majd még mindig kacagva megszólalt.
         - Mikor utoljára voltál itt azt mondtad, neked nincs olyan. - már szinte fuldokolt a röhögéstől. - Mit szeretnél, édesem? Bevágódunk apucinak? Ez most melyik terved része? Mert legutóbb ilyen még nem volt a listádon.
  A listámon? Ezt most komolyan értette, vagy csak egy hasonlat volt a ki tudja hogy mire?
          - I . . . iigen. - válaszoltam bizonytalanul, nem igazán tudtam, most mit is vár tőlem.
          - Én is be leszek avatva? - húzogatta fel-le az egyik szemöldökét.
          - Nem. - gondoltam ha határozott leszek, jobban fogok hasonlítani ''Adeilia''-ra, akinek engem hisznek. - Sajnálom, ömm... Mit is mondtál, mi a neved?
          - Na ne mond, hogy elfelejtetted! - mozgatta jobbra-balra a szemem előtt a kezét, mintha egy hülyéhez beszélne. Eltartott egy ideig mire rájött, hogy ezzel a legyezgetéses integetéssel nem megy semmire, és végül kibökte. - Gerrey! - mivel még mindig értetlenül bambultam rá, hozzátette: - Morgen. Gerrey Morgen.
           - Ja, igen! Hát persze! Gerrey! Hogy nem jutott az eszembe? - próbáltam vigyort erőltetni az arcomra, bármekkora sikerrel is. - Szóval, az a lényeg hogy nem. Ez most . . . titkos. Egy naaaagy . . . titok. Ami csak . . . rám tartozik, és arra akivel kitolok. Igen, azt hiszem ennyi. - pördültem meg gyorsan, és az ajtó felé vettem az irányt, mire eszembe jutott, hogy mindent megtudtam, kivéve azt, amiért eleve bejöttem.
               - Gerrey . . . - fordultam meg hízelgő hangon, és meglepődtem, milyen jól is megy. - Édes kicsi bogaram, nem tudod, hogy hol a családom?
               - Gondolom téged várnak. - Mi vaaan? Meg se lepte ez a hangnem, és ez a viselkedés? Belegondoltam, mit is tehettem korábban, hogy ezt már természetesnek veszi. - Nem szívesen teszik, és még egy lapát, hogy te megvárakoztatod őket.
                - És . . . hol várnak engem?
                - Na ne viccelj! Az étkezdétekben, hol máshol?
                - Hát persze!
  Még vigyorogtam egy utolsót, aztán kisétáltam. Meglepődve vettem észre, hogy már menyire elviselhető a fájdalom. Nem is éreztem volna, ha nem lépek rá valami hegyes és szúrós kemény bigyóra. Áúúúú! De igen, ezt már észrevettem! Íííííííííííjáúúúúú!!! Már megint lüktetni kezdett a talpam, de most nem ültem le megnézni, hogy mi van vele. Gyorsan elkaptam onnan a lábamat, és dühösen rúgtam arrébb a fémtárgyat.
   Egy ezüstözött drót volt, ami a nevemet formálta. Iiiiiistenem! Ki vagyok én, hogy ennyire fontos legyek? Ki a francnak írják le ennyiszer mindenhova a nevét? Esküszöm, következő adandó alkalommal megtudom, hogy mit akarnak tőlem.


   Már csak azt kellett megtudnom, hogy hol van az a bizonyos étkezde. Néztem a feliratokat, de mostmár ritkultak Svretcown kiírások, és egy idő után már egyet sem találtam belőlük.
  Nagy szerencsétlenségemre leszólítottak. A nevemet mondja. Miért az én nevemet?
                - Igen? - fordultam meg sóhajtva.
                - Adelia, Adelia, már mindenhol kerestem! Uhh . . . egy pillanat, csak kifújom magam . . . - most vettem csak észre, hogy alig tud beszélni a lihegésétől. Gondolom egész idáig futott a . . . kitudja, hogy honnan. Lényeg, hogy messziről, mert egyébként nem haldokolna itt előttem. És megint ez a magázás. Ahh!
                 - Kérem, a lényeget, ha lehet! - már annyira elegem volt mindenből, hogy a kedvességre már nem tudtam odafigyelni. De nem lepődött meg. Ő sem. Ígyhát kihasználtam a hatalmam, és tovább sietettem. - Még sok dolgom van, és az időm aranyat ér. Gyorsabban!
                 - Oh, az elnézéséért esedezem. Remélem kárpótolja, hogy készen van a ruhája.
                 - A micsodám? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.
                 - Amit az apjával rendeltetett.
                 - Rendeltettem?
                 - Igen, mind az ötöt.
                 - Ötöt? - ez már kétségbeesett esedezés volt inkább, mint kérdés.
                 - Elnézést, valamivel megbántottam? - fürkészte az arcomat, de nem sokat vonhatott le belőle.
                 - Meg tudná nekem mondani, hogy merre találom az étkezdét? - váltottam gyorsan témát.
                 - De hisz ezt maga is tudja. A ### - nem értettem pontosan.
                 - A hol??
                 - A ### . - még mindig motyogott!
                 - Nem értem!! Hol???
                 - Bocsánat , inkább odavezetem.
       Ezt a mondatát is csak puszta véletlenség folytán értettem meg, de azért nagy bőszen bólogattam.  Tudtam, megbolondulok ha ezt tovább folytatja.
      Végül a tisztáson át egy eléggé jól kipofozott nagyobb ház felé vezetett, ami azelőtt egy nyári üdülőhely lehetett a kint lévő koszos mendencék, és rozsdás tusolókból ítélve.
                 - Jó étvágyat ###!
                 - Köszi.
  Mosolyogtam egy árnyaltnyit, de csak megszokásból, de ő ügyet sem vetett rám, és mint aki se lát se hall, elszáguldott.
  Érdekes. - gondoltam. Nekem viszont be kellett lépnem abba az egyik otthonomnak, illetve ebédlőmnek nevezett házba.

2. fejezet , Odaát


 Halovány léptek közeledtek felém , mintha nem akarnának kirezzenteni álmaimból , de mégis gúny tükrözödött belölük. Le akar önteni valamivel , vagy rám ugrik? Mit tervezhet? Nem tudtam miért , de olyan érzésem volt , mintha szénán feküdnék , és döfködnének a kiálló szálai. Biztos még félálomban vagyok. - gondoltam. Ez megmagyarázná a lépteket , és a szörnyü istállószagot is.
 Apró pislogások közt , óvatos pillantással méregettem a helyzetet. Oldalt feküdtem , puha pamut hálóruhában , melynek ujjai , és nyaka selyemmel volt szegélyezve. És valóban , sejtésem beteljesedett: szénán feküdtem.

      - Mi a . . . ? - kezdtem bele a kérdésbe , és megfordultam. Szerencsétlenségemre véget ért a keskeny bála , és vagy úgy egy méterrel lejjebb egy másik szénakupacra huppantam.
   Mielött zuhanni kezdtem volna , lehunytam a szemem , úgyhogy amikor most felnyitottam azokat . . .

      - Hüha. . . - leheltem rekedten az elöttem álló , rám meredö , két drágakövel kirakott zöld szempárba bámulva.

     - Káprázatos - mondta -, apád nem szerelt még fel elég lakatot az ablakodra? - hátranézett a válla fölött , majd visszafordult. - Édesapád hívatott. Rögvest jelentem neki holléted , addig is megkérlek , ne hagyd el a kijelölt hadkörzetet. Maradj a határon belül. - egy lépést hátrált , leheletnyit - alig észrevehetöen - biccentett , majd hozzátette:  Hölgyem. - majd távozott.

   Még mindig a szeme keltett kábulatban voltam , és percekbe telt rájönnöm , hogy fogalmam sincs , hol is vagyok , mit is keresek én itt , és hogy egyáltalán ki is volt ö , vagy hogy mit is mondott nekem az elöbb.

   Mire felfogtam , hogy épp ezeken kéne gondolkodnom , már arra sem jutott idöm , hogy feltegyem magamnak a kérdést , mert egy férfi lépett be az istállóba. Igen , ennyit sikerült megállapítanom: hogy egy istállóban voltam. De már abban sem voltam biztos.

        - Adelia Swretcovn! Azonnal jöjjön le onnan kisasszony! Ezt már tegnap megbeszéltük! Azt hittem, annyira már érett vagy , hogy megértetted! Jer azonnal velem vissza , és irány a hálód! - közelebb jött hozzám , és fintorogva elöredölt. - Ma magad tisztálod ki a pizsamád. - vett egy nagy levegöt , majd köhögve kifújta: látszott rajta , hogy nincs hozzászokva az itteni ' ' káros' ' lószagú levegöhöz. - Reggelinél találkozunk.

    Néztem , ahogy kisétál az ajtón - amit inkább kapunak mondanék , olyan hatalmas volt -, majd peckesen balra fordult , és távozott.

      - Én elöre szóltam. - szólalt meg a hátam mögött egy hang , amitöl majd frászt kaptam. Hallottam , ahogy kuncogni kezd , hogy mekkorát ugrottam ijedtemben.
   Gyorsan térdre löktem magam , és kihajoltam a bála mögül , de még mindig nem láttam öt.

        - Miért , most bajban vagyok? - kérdeztem.

        - De még mekkorában!

      - Mit tettem . . .? - nem tudtam befejezni a mondatot , semmi nem jutott eszembe. Olyan kótyagosnak , olyan . . . másnaposnak éreztem magam.

        - Mondták , hogy tud hazudni , de hogy ennyire jól . . .

        - Nem , én komolyan nem emlékszem. - mondtam teljesen semleges hangon.

        - Ezt meg hogy érti?

        - Kérlek hagyd ezt! Ne magázz! Ki vagyok én , a helyi föföldes-pénzeszsák lánya?

        - Nem mondasz hülyeséget.

        - És te ki vagy a . . . lószar-lapátoló?


    Mérgesen nézett ki a széna mögül a másik oldalt. Feltartotta a kezében lévö villáskést.

        - Szerinted ez micsoda?

   Újból elállt a lélegzetem. Ez szinte lehetetlen , hogy tud valaki hipnotizálni egy másik embert csak azzal, hogy ránéz?

         - Elnézést. - sütötte le a szemét. - Ön szerint.

       - Nem. - suttogtam: ennyire telt tölem , túl kevés volt hozzá az akarateröm , még valami más is kellett hozzá. És nem csak egy.

    Elszántság. Bátorság. Akarat. És ami a legfontosabb: testi erö. Ami belölem abban a pillanatban elpárolgott , amint megláttam öt.

          - Bocsáss meg , ezt tényleg nem kellett volna. - mondtam , mikor újból szóhoz jutottam.

          - Micsodát? - láthatólag ö is lefagyott.

          - Vasvilla. - nyeltem egyet.

  Hirtelen elnevette magát.

          - Viszlát, Adelia. - fordított hátat nekem nevetve, és eltünt a széna mögött.

  Teljesen elszörnyedtem , hogy mit tehettem, ami ilyen reakciót váltott ki belöle.
  Amint kilépett a látóteremböl , és már nem éreztem közvetlen közelböl a jelenlétét, máris tisztábban tudtam gondolkodni. Kaptam az alkalmon , és végig gondoltam a történetet.
   Széna. Istálló. Egy fiú. Egy férfi. Harangszó a távolból. Mi a fene? Ki szórakozik velem?
   Felálltam, de úgy látszik túl gyorsan, mert minden hirtelen táncra perdült körülöttem. Szerencsére a lábam gyorsabban megtalálta a talajt, mint a fejem. Pár másodperc múlva már majdnem teljesen biztosan álltam. Már stabilabbnak éreztem magam, és annyira kijózanodottnak, hogy most már azt is meg tudtam állapítani, hogy miért inogtam meg. Tüsarkú. Na ne! És ami mégjobban betett: nem hálóing volt rajtam, hanem estélyi. Ohh...
    Volt egy halvány sejtésem, de nem vehettem biztosra, amíg meg nem bizonyosodtam róla. Lerúgtam a lábamról a bokatörőket, és elkezdtem az ajtó felé szaladni.
           - Uáuuu! - szisszentem fel, mert valami belehasított a talpamba. Ügyetlenül huppantam a  földön a fenekemre, és az ölembe húztam az egyik lábamat. - Úristen . . . - ájuldoztam, de nem a gyönyörtől, vagy ilyesmi.
   Ömlött a talpamból a vér, és mint a frissen csapolt bor csurgott végig a lábujjaimtól a lábfejemig. Éles üveglapok álltak ki belőle, és így együtt olyanok voltak, mint a naplemente. Bíbor boltív, szelíd arany csillogással,  és a gyilkos kés, mely kettéhasít, és az egyik feled elhajítja.
   Mert szentül hittem abban, hogy minden ember lelke két felé van töve, és hogy élete feladata az, hogy megtalálja azt, akiben a lelke másik része lakozik.
     Mindez gyémánt kirakással. És miután begyógyul, jön az ezüst hajnal, a heg.
     Nem irtóztam a vértől, de azért mégsem szerettem. Nem voltak gyilkos hajlamaim, úgyhogy kirázott a hideg, mikor kihúzogattam a talpamból a szilánkokat.
    Nem bírtam felállni, borzalmasan szenvedtem. A vérzés csak nem akart elállni. A fájdalom ellenére még unatkozni is maradt időm. Ha nem mehetek ki innen, legalább itt tegyem hasznossá magam.
   Valahogy most semmi jó nem jutott eszembe, úgyhogy csak elkezdtem összerakosgatni az üvegdarabkákat, hogy meglássam, mi célt szolgált azelőtt.
     Megfordítottam az egyik szilánkot, és magamat láttam benne. Rögtön tudtam, hogy mi ez. Az összeset elfordítgattam vagy vissza, esetleg a másik oldalára. Óvatosan beillesztettem az utolsó darabot is. Hátrébb csúsztam, hogy teljes egészében lássam a formát, amit alkottam, a tárgy valódi arcát.
        Mindig is imádtam a kirakósokat és a puzzle-t, de ez a mozaik-tükör mindent felülmúlt. Még a véres ujjlenyomatok ellenére is levett a lábamról.
       Ez teljesen jó példa volt arra, hogy igaznak bizonyuljon halhatatlan szerelmem az apró tárgyak és kütyük iránt.
         A tükör fölé hajoltam, és szent igazság vagy sem, majdnem sikítottam. Gyorsan visszaültem eredeti pózomba, és magamhoz húztam a tálcát amire kiügyeskedtem a tükördarabokat. Becsuktam a szememet. Óvatosan megdöntöttem - hogy lássam magamat benne, de azért ne is borítsam ki -, és egy mély lélegzetet vettem. Lassan és félve kinéztem a szempilláim mögül, és a tükörre meredtem.
       Nagyot nyeltem. Hosszú, majdnem fenékig érő egyenes hajam göndör fürtökben omladozott a vállamra. Megint visszafojtottam egy kitörni készülő sikítást, és inkább megérintettem egy tincset, hátha eltűnik, mint a mesékben. De jó is volna! Végigsimítottam egészen a tincs végéig, és kinyújtottam, hogy teljesen egyenes legyen, persze sikertelenül. Visszapattant úgy, ahogy az előbb volt. Még a felkarom közepéig sem tudtam kihúzni.
       De várjunk csak! Egy éjszaka alatt nem történhet ez meg senkivel, ugye? Hol a kandi-kamera?
    Már majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy csak álmodom az egészet. De minden olyan valóságos... és élethű. Minden szín, minden illat, minden forma, minden moraj... minden érzelem. Néhány pillanat volt csupán, amit olyan tisztán éreztem, mint még soha semmit, de mégis, ezek voltak életem egyik legszebb pillanatai.
   Aztán hirtelen eszembe jutott, amit még a férfi mondott nekem az előbb. ''Reggelinél találkozunk.'' Tessék? Reggeli?
    Válaszként kordult egyet a gyomrom. Elvigyorodtam, és eszembe jutott, hogy reggelente még egyszer sem volt olyan, hogy ilyen későig ne egyek semmit. Ha nem mentem ki a konyhába nyolc előtt, anyám maga jött be tálcán a fogásokkal.
   Hirtelen még egy mondattal meglőttek: ''Ezt már tegnap megbeszéltük!'' És még egyel: ''Ma magad tisztálod ki a pizsamád.''
   Szóval én együtt lakom ezzel az emberrel? Nagyon úgy látszik. És ki ő nekem? A bátyám? Biztos, hogy nem, ahhoz túl öreg. A férjem? Az lehetetlen! Nekem nincs férjem! Hogy juthatott ez az eszembe? Az apám? Lehetséges. De nekem már van apám! Minek nekem kettő?
    Hát akkor ki a fene ő?
    Meg hogy én tisztálom ki a pizsamám? Ez meg mi a fenét jelent? Nem is pizsama van rajtam! És, egyébként is, bedöglött a mosógép, vagy mi?
    És még ott volt a sokadik pontban az akcentus és a beszéd. Ki mond olyat, hogy jer? Vagy hogy rögvest? És aki velünk egykorú - istenem, még gyerekek vagyunk -, az miért magáz, mintha így lenne rendjén való? Hol élünk mi, a második világháborúban?
      És ö. Ö, akinek szeme hipnotizál és elkábít, mégsem tudsz rá haragudni. Ö, akiről semmit nem tudsz, de érzed, hogy hozzá tartozol. Ö, ....
     Hoppá! Hirtelen bevillant, ami nyilvánvaló volt, hogy miért is tünhetett el olyan hirtelen.
   Visszagondoltam utolsó szavaira, és minden hang külön szikrát szórt a fejemben. Mint a tüzijáték. Fénylik. Pompás színekben táncol. Óriási recsegés-ropogás, ami elvakít, és eltompít örökre. És végül csak a hamu marad, és az üres csönd.
     Emlékszem, mielőtt feleszmélt, és faképnél fagyott, ö is lefagyott egy pillanatra. Ez válthatta ki belőle a viszlát-indulatot. És azt is tudtam, hogy az miért volt.
     Még egyszer utoljára belepillantottam a tükörbe, aztán már véglegesen letettem, és becsúsztattam egy fadarabokból álló, csúcsos építmény alá. Tüzifa lehetett, vagy valami hasonló.
     Úristen, ennyire . . . félreérhetö voltam? Az nem lehet ezt nem hihette. Miért, ki gondolna olyat, hogy valaki . . . O-o. Lehet, hogy tényleg ezt gondolta. Már egyre jobban elhittem.
     A hajam. A ruhám. A cipöm. A feltünöen vörös ajkaim. Jaj, ne! Azt hitte hogy el akarom csábítani . . .
     Persze erre már elöbb is rájöhettem volna, hisz mindenki úgy nézett rám, és beszélt velem, mintha egy . . . csábító lennék.
   Meg kellett tudnom mindent, amennyit csak lehetett, de ez még várhatott. Elöbb még valamit kezdenem kellett a talpammal.
     Négykézláb elkúsztam a köboltíves kapuig, és megkapaszkodtam benne, hogy felálljak. Borzalmasan gyötört a lábamban érzett fájdalom, de hosszú perces próbálkozások után végre sikerült. Kikukkantottam a külvilágba, és elakadt a lélegzetem.
          - Ez lehetetlen . . .

Elsö fejezet , Eleinte


  Bezártam a lakatos naplómat , és vigyorogva indultam ki a konyhába , ahonnan finom , fahéjas alma illat szivárgott ki.

       - Jó reggelt, anya! - meg se hallotta anyám , hogy köszöntem , annyira elmerült szakácskönyve rejtelmeiben. Ez az egyik hátránya , ha az anyád szakács.

            - És hol a reggeli? - néztem körül bambán a konyhában. - Anyaaaaaaa!

             - Oh, bocsáss meg kicsim... - mondta , de tudtam , hogy még mindig nem figyel.

             - Reggeli? - ültem le vele szemben az asztal másik végébe.

             - A sütöben. - válaszolta.

           - Hogy mi? - azt hittem , már megint azt mondta ki éppen válaszként , amit épp olvasott , de aztán megláttam , hogy tényleg megy a sütö.

  Beleszagoltam a levegöbe , és már éreztem: gomba valami mással. Pfúj! Ez a másik hátránya: sosem ehetsz mondjuk pirítost , vagy müzlit reggelire. Mindig valami ''egzotikusnak'' kell lennie , ha ételröl van szó. Például gombás-izé, mint most. Bleeeeeee!!!

             - Most nem igazán vagyok éhes... - nyeltem egyet.

             - Szerintem is , ez igazán jó ötlet. - bólogatott.

  Vigyorogva kihasználtam a helyzetet , hogy már megint elterelődött rólam a figyelme , és a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

              - Szia Dhem! - köszönt rám apu , mikor már a kilincset markoltam.

          - Apu... - néztem rá kínosan. Annyira gyűlöltem , hogy az ajtó mellett rögtön ott a lépcső ami felvisz az emeletre , mert mindig mindenki akkor jön le , amikor én épp ki vagy besurranni készülök.

              - Máris mész? - kérdezte.

             - Nagyon úgy látszik... - néztem a kezemre a kilincsen. Úristen! Hogy a fenébe tudok ilyen szarul hazudni? - Szia apu! - hadartam , és kiugrottam az ajtón.

  Szörnyen nagy fülledtség volt a benti hüs , de mégis gombaszagú konyhához képest , de nem érdekelt. Megkönnyebbülten - bár kitudja , hogy mitöl - vonultam végig az utcán az iskola felé.

               - Oh, nézzétek, megjött Dedó-nara! - ' ' köszöntött ' ' röhögve a gyenge poénján az ajtóban a hön szeretett osztálytársaim egyike.

                - Neked is jó reggelt, Amanda! - vigyorogtam rá , mintha éppen bókolt volna nekem az elöbb , mintha azt mondta volna: ' ' illik a pólód a szemed színéhez ' '. Bár szörnyen gyülöltem öt az ilyen csípös megjegyzéseiért , igen jól lepleztem.

  Továbbsétáltam, nem törödve a megvetö szempárokkal.

         - Dheeeeeeeeem! - halottam a hátam mögül egy boldogan visító hangot. Megpördültem, és elindultam felé széttárt karokkal.

                 - Megyyyyyyyyyyyy! - utánoztam sikertelenül lelkes hangját.

  Odafutott hozzám ,  de elöttem megállt egy méterrel , és szörnyen komoly fejet vágott.

              - Valami megváltozott rajtad... - mondta összeszökült szemmel. Tudtam mire készül. - Ugye nem sikerült? - vigyorodott el.

                  - Nem. - vigyorogtam én is.

                - Mikor jöttél rá? - kérdezte , de mielött válaszolhattam volna , ö megtette helyettem. - Mielött ráfordultál a folyosóra.

              - Röntgenszemek. - vontam meg a vállam , és elnevettem magam. - Nem igazából csak.... -   elkaptam a csuklóját , és mielött bármit is tehetett volna , kikaptam belöle a dolgozatot. - Hányas? Hányas? Hányas? - kuncogtam, de aztán lefagyasztottam a vigyor a képemről.

                  - Nem értem. Hogy miért. - nézett rám , és sikerült úgy mondanom , minta két különálló mondat lenne.

                   - Hogy tehetted? - kérdeztem remegést színlelve a hangomba. - Ötös alá?

  Nem bírtam tovább: kitört belölem a röhögés , és megtörtem a feszültséget , amit én okoztam.

  Ö még mindig komoly volt.

                  - Bocs. - hagytam abba a nevetést , és ö abban a pillanatban kezdett bele. - Most meg mi van?  - kérdeztem értetlenül.

  Beletelt egy percbe , amíg rájöttem , hogy nekem semmi közöm nincs az ö jókedvéhez. Elnézett messze  mellettem , és én követtem a pillantását.

      - Megy? - kérdeztem kétségbeesetten. - Megy , ugye nem?

                   - Te-te-tes-sék? - kérdezte nevetve , de még mindig nem nézett rám.

  Feltartottam a sebhelyes kezemet.

                  - Már nem emlékszel? - lóbáltam az orra előtt. Erre már rám nézett. - A viccükön nevettél. - böktem az állammal Amandáék felé.

                    - Miért kell mindig mindent ennyire komolyan venned? - kérdezte felháborodottan. - Ez csak egy baleset volt, oké? - emelte fel ö is a kezét , amin ugyanolyan heg volt , mint az enyémen.

                     - Szóval a barátságunk  csak egy baleset? - fakadtam ki dühösen. Valamiért mindig ilyen nagy ellenszenvet váltanak ki belőlem Amandáék.

                      - Én erröl a... - nyomkodta a ' ' pecsétet ' ' - erröl beszélek! Annyira gyülölöm az ellenségeskedést , Dhem!

                        - Érdekes, eddig nem zavart , mikor keresztbe tettünk nekik.

                        - Akkor is szemétség volt.

                        - És mikor ök nekünk? Vagy azokat már elfelejtetted?

                        - Tudod mit , Dhem? Hagyjuk az egészet! - hadarta. - Oké? Már úgysincs sok értelme!

  Meg dühösen megfordult , és tett elöre pár lépést , aztán megtorpant.

                        - Dhemonara! - pördült meg a sarkán. - Ezt figyeld , Dhemonara! Látod , Dhemonara? - kérdezte merö gúnnyal a hangjában. Az sem kerülte el a figyelmem , hogy mennyiszer mondta ki a teljes nevem , amit szörnyen gyülöltem. Elöször is: Mi értelme kimondani az egészet , ha kevesebb erőfeszítéssel is el lehet érni , hogy odafigyeljek. Másodszor: Olyan, amikor azt mondják: ' ' Figyelsz te rám , Dhemonara? ' ' , mintha azt mondanák: ' ' Látál engem vala , Athene? ' ' .

  Megy elment mellettem , és csatlakozott Amandáékhoz , akik ki tudja , mit is csináltak éppen.

  Az órák csendesen teltek így egyedül , leszámítva a szúrós megjegyzéseket , amiket mostmár Megy is hajtogatott.

  Olyan üresnek éreztem magam , mikor egyedül mentem hazafelé az utcánkban. Mindenki , aki elment mellettem , vagy aki a közelben járt , és csak véletlen megpillantottam a szemem sarkából , mind mellett volt valaki. Ketten sétáltak kézenfogva , volt ahol hárman is mentek , vagy ahol csoportokba. Csak én voltam olyan hülye , hogy összevesszek egy ilyen apróságon a legjobb barátommal. Nehéz volt beismerni , de kétségtelenül igaz volt: hiányzott Megy.

  Otthon leültem  az asztalom elé , és addig bámultam a naplóm lakatát, amíg meg nem fogalmazódott bennem a mondat.

   Kinyitottam a füzetet , és elkezdtem bele írni.

Kedves naplóm!

  A mai nap egy elképzelhetetlen katasztrófa volt. Az ellenség váratlanul támadásba lendült , mi pedig nem voltunk felszerelkezve. Felkészületlenül ért a dolog.

  A háború számomra véget ért.

       Még mindig borzalmasan dühös voltam a mai nap miatt , ígyhát ugrottam egyet az idöszalagon a jelenbe , és hozzá tettem:

  Bárcsak tényleg inkább a második világháborúba lennék , mint itt! Lefogadom , az nem fájna ennyire!

           Behajtottam a naplót , és kivételesen - most az egyszer elöször - nem zártam rá a lakatot.

  Annak ellenére , hogy egész nap nem ettem semmit , cseppet sem éreztem magam éhesnek , ezért csak lefürödtem , és bebújtam az ágyba. Még nevetségesen korán volt az alváshoz , de nem érdekelt. Órákig feküdtem összegömbölyödve , és nem gondoltam semmire. Nem tudom, már aludtam-e vagy sem , mikor eszembe jutott , amit reggel írtam a naplómba: május 30. -adika van ma. Ez csak abból a szempontból volt érdekes , hogy június harmadikán volt a születésnapom. Még három nap. - gondoltam magamban.

                Magyarázat a fejezethez:

  Dhemonara=> ejtsd: ' ' Dimonárá ' '

  Megy=> ejtsd: ' ' Megi ' '

  A ' ' pecsét ' ' => régen , NAGYON régen , talán még négy évesek sem voltak a lányok (Megy és Dhem) a szüleik együtt golfoztak , és öket is magukkal vitték. A golfpályán viszont történt valami baleset ,  amire Dhem nem szívesen gondol vissza , föleg a történtek után. Ott sérültek meg , mindketten ugyanott: a csuklójukon egy szabálytalan háromszögben , melynek az egyik szára metszi a másikat. Ez azt jelenti: (számukra) hogy senki más soha , csak ök ketten mindörökké. Aztán még pár éve hozzátoldották azt is , hogy: ' ' gyülöljük Amandáékat , és amint lehet megbosszuljuk, amit tettek. ' ' Ki tudja , mit követtek el ellenük még eleinte , amiért ennyire meggyülölték öket. Ezt is csak egy valakinek mondja majd el , csakúgy mint azt , hogy mi , és hogy , hogy történt az a bizonyos dolog a golfpályán.

Prológus

Kedves naplóm!

                   1941. február 27. van, kedd. Dúl a háború. Mindenki retteg.

                                   Istenem, halálra unom magam!