2. fejezet , Odaát
Halovány léptek közeledtek felém , mintha nem akarnának kirezzenteni álmaimból , de mégis gúny tükrözödött belölük. Le akar önteni valamivel , vagy rám ugrik? Mit tervezhet? Nem tudtam miért , de olyan érzésem volt , mintha szénán feküdnék , és döfködnének a kiálló szálai. Biztos még félálomban vagyok. - gondoltam. Ez megmagyarázná a lépteket , és a szörnyü istállószagot is.
Apró pislogások közt , óvatos pillantással méregettem a helyzetet. Oldalt feküdtem , puha pamut hálóruhában , melynek ujjai , és nyaka selyemmel volt szegélyezve. És valóban , sejtésem beteljesedett: szénán feküdtem.
- Mi a . . . ? - kezdtem bele a kérdésbe , és megfordultam. Szerencsétlenségemre véget ért a keskeny bála , és vagy úgy egy méterrel lejjebb egy másik szénakupacra huppantam.
Mielött zuhanni kezdtem volna , lehunytam a szemem , úgyhogy amikor most felnyitottam azokat . . .
- Hüha. . . - leheltem rekedten az elöttem álló , rám meredö , két drágakövel kirakott zöld szempárba bámulva.
- Káprázatos - mondta -, apád nem szerelt még fel elég lakatot az ablakodra? - hátranézett a válla fölött , majd visszafordult. - Édesapád hívatott. Rögvest jelentem neki holléted , addig is megkérlek , ne hagyd el a kijelölt hadkörzetet. Maradj a határon belül. - egy lépést hátrált , leheletnyit - alig észrevehetöen - biccentett , majd hozzátette: Hölgyem. - majd távozott.
Még mindig a szeme keltett kábulatban voltam , és percekbe telt rájönnöm , hogy fogalmam sincs , hol is vagyok , mit is keresek én itt , és hogy egyáltalán ki is volt ö , vagy hogy mit is mondott nekem az elöbb.
Mire felfogtam , hogy épp ezeken kéne gondolkodnom , már arra sem jutott idöm , hogy feltegyem magamnak a kérdést , mert egy férfi lépett be az istállóba. Igen , ennyit sikerült megállapítanom: hogy egy istállóban voltam. De már abban sem voltam biztos.
- Adelia Swretcovn! Azonnal jöjjön le onnan kisasszony! Ezt már tegnap megbeszéltük! Azt hittem, annyira már érett vagy , hogy megértetted! Jer azonnal velem vissza , és irány a hálód! - közelebb jött hozzám , és fintorogva elöredölt. - Ma magad tisztálod ki a pizsamád. - vett egy nagy levegöt , majd köhögve kifújta: látszott rajta , hogy nincs hozzászokva az itteni ' ' káros' ' lószagú levegöhöz. - Reggelinél találkozunk.
Néztem , ahogy kisétál az ajtón - amit inkább kapunak mondanék , olyan hatalmas volt -, majd peckesen balra fordult , és távozott.
- Én elöre szóltam. - szólalt meg a hátam mögött egy hang , amitöl majd frászt kaptam. Hallottam , ahogy kuncogni kezd , hogy mekkorát ugrottam ijedtemben.
Gyorsan térdre löktem magam , és kihajoltam a bála mögül , de még mindig nem láttam öt.
- Miért , most bajban vagyok? - kérdeztem.
- De még mekkorában!
- Mit tettem . . .? - nem tudtam befejezni a mondatot , semmi nem jutott eszembe. Olyan kótyagosnak , olyan . . . másnaposnak éreztem magam.
- Mondták , hogy tud hazudni , de hogy ennyire jól . . .
- Nem , én komolyan nem emlékszem. - mondtam teljesen semleges hangon.
- Ezt meg hogy érti?
- Kérlek hagyd ezt! Ne magázz! Ki vagyok én , a helyi föföldes-pénzeszsák lánya?
- Nem mondasz hülyeséget.
- És te ki vagy a . . . lószar-lapátoló?
Mérgesen nézett ki a széna mögül a másik oldalt. Feltartotta a kezében lévö villáskést.
- Szerinted ez micsoda?
Újból elállt a lélegzetem. Ez szinte lehetetlen , hogy tud valaki hipnotizálni egy másik embert csak azzal, hogy ránéz?
- Elnézést. - sütötte le a szemét. - Ön szerint.
- Nem. - suttogtam: ennyire telt tölem , túl kevés volt hozzá az akarateröm , még valami más is kellett hozzá. És nem csak egy.
Elszántság. Bátorság. Akarat. És ami a legfontosabb: testi erö. Ami belölem abban a pillanatban elpárolgott , amint megláttam öt.
- Bocsáss meg , ezt tényleg nem kellett volna. - mondtam , mikor újból szóhoz jutottam.
- Micsodát? - láthatólag ö is lefagyott.
- Vasvilla. - nyeltem egyet.
Hirtelen elnevette magát.
- Viszlát, Adelia. - fordított hátat nekem nevetve, és eltünt a széna mögött.
Teljesen elszörnyedtem , hogy mit tehettem, ami ilyen reakciót váltott ki belöle.
Amint kilépett a látóteremböl , és már nem éreztem közvetlen közelböl a jelenlétét, máris tisztábban tudtam gondolkodni. Kaptam az alkalmon , és végig gondoltam a történetet.
Széna. Istálló. Egy fiú. Egy férfi. Harangszó a távolból. Mi a fene? Ki szórakozik velem?
Felálltam, de úgy látszik túl gyorsan, mert minden hirtelen táncra perdült körülöttem. Szerencsére a lábam gyorsabban megtalálta a talajt, mint a fejem. Pár másodperc múlva már majdnem teljesen biztosan álltam. Már stabilabbnak éreztem magam, és annyira kijózanodottnak, hogy most már azt is meg tudtam állapítani, hogy miért inogtam meg. Tüsarkú. Na ne! És ami mégjobban betett: nem hálóing volt rajtam, hanem estélyi. Ohh...
Volt egy halvány sejtésem, de nem vehettem biztosra, amíg meg nem bizonyosodtam róla. Lerúgtam a lábamról a bokatörőket, és elkezdtem az ajtó felé szaladni.
- Uáuuu! - szisszentem fel, mert valami belehasított a talpamba. Ügyetlenül huppantam a földön a fenekemre, és az ölembe húztam az egyik lábamat. - Úristen . . . - ájuldoztam, de nem a gyönyörtől, vagy ilyesmi.
Ömlött a talpamból a vér, és mint a frissen csapolt bor csurgott végig a lábujjaimtól a lábfejemig. Éles üveglapok álltak ki belőle, és így együtt olyanok voltak, mint a naplemente. Bíbor boltív, szelíd arany csillogással, és a gyilkos kés, mely kettéhasít, és az egyik feled elhajítja.
Mert szentül hittem abban, hogy minden ember lelke két felé van töve, és hogy élete feladata az, hogy megtalálja azt, akiben a lelke másik része lakozik.
Mindez gyémánt kirakással. És miután begyógyul, jön az ezüst hajnal, a heg.
Nem irtóztam a vértől, de azért mégsem szerettem. Nem voltak gyilkos hajlamaim, úgyhogy kirázott a hideg, mikor kihúzogattam a talpamból a szilánkokat.
Nem bírtam felállni, borzalmasan szenvedtem. A vérzés csak nem akart elállni. A fájdalom ellenére még unatkozni is maradt időm. Ha nem mehetek ki innen, legalább itt tegyem hasznossá magam.
Valahogy most semmi jó nem jutott eszembe, úgyhogy csak elkezdtem összerakosgatni az üvegdarabkákat, hogy meglássam, mi célt szolgált azelőtt.
Megfordítottam az egyik szilánkot, és magamat láttam benne. Rögtön tudtam, hogy mi ez. Az összeset elfordítgattam vagy vissza, esetleg a másik oldalára. Óvatosan beillesztettem az utolsó darabot is. Hátrébb csúsztam, hogy teljes egészében lássam a formát, amit alkottam, a tárgy valódi arcát.
Mindig is imádtam a kirakósokat és a puzzle-t, de ez a mozaik-tükör mindent felülmúlt. Még a véres ujjlenyomatok ellenére is levett a lábamról.
Ez teljesen jó példa volt arra, hogy igaznak bizonyuljon halhatatlan szerelmem az apró tárgyak és kütyük iránt.
A tükör fölé hajoltam, és szent igazság vagy sem, majdnem sikítottam. Gyorsan visszaültem eredeti pózomba, és magamhoz húztam a tálcát amire kiügyeskedtem a tükördarabokat. Becsuktam a szememet. Óvatosan megdöntöttem - hogy lássam magamat benne, de azért ne is borítsam ki -, és egy mély lélegzetet vettem. Lassan és félve kinéztem a szempilláim mögül, és a tükörre meredtem.
Nagyot nyeltem. Hosszú, majdnem fenékig érő egyenes hajam göndör fürtökben omladozott a vállamra. Megint visszafojtottam egy kitörni készülő sikítást, és inkább megérintettem egy tincset, hátha eltűnik, mint a mesékben. De jó is volna! Végigsimítottam egészen a tincs végéig, és kinyújtottam, hogy teljesen egyenes legyen, persze sikertelenül. Visszapattant úgy, ahogy az előbb volt. Még a felkarom közepéig sem tudtam kihúzni.
De várjunk csak! Egy éjszaka alatt nem történhet ez meg senkivel, ugye? Hol a kandi-kamera?
Már majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy csak álmodom az egészet. De minden olyan valóságos... és élethű. Minden szín, minden illat, minden forma, minden moraj... minden érzelem. Néhány pillanat volt csupán, amit olyan tisztán éreztem, mint még soha semmit, de mégis, ezek voltak életem egyik legszebb pillanatai.
Aztán hirtelen eszembe jutott, amit még a férfi mondott nekem az előbb. ''Reggelinél találkozunk.'' Tessék? Reggeli?
Válaszként kordult egyet a gyomrom. Elvigyorodtam, és eszembe jutott, hogy reggelente még egyszer sem volt olyan, hogy ilyen későig ne egyek semmit. Ha nem mentem ki a konyhába nyolc előtt, anyám maga jött be tálcán a fogásokkal.
Hirtelen még egy mondattal meglőttek: ''Ezt már tegnap megbeszéltük!'' És még egyel: ''Ma magad tisztálod ki a pizsamád.''
Szóval én együtt lakom ezzel az emberrel? Nagyon úgy látszik. És ki ő nekem? A bátyám? Biztos, hogy nem, ahhoz túl öreg. A férjem? Az lehetetlen! Nekem nincs férjem! Hogy juthatott ez az eszembe? Az apám? Lehetséges. De nekem már van apám! Minek nekem kettő?
Hát akkor ki a fene ő?
Meg hogy én tisztálom ki a pizsamám? Ez meg mi a fenét jelent? Nem is pizsama van rajtam! És, egyébként is, bedöglött a mosógép, vagy mi?
És még ott volt a sokadik pontban az akcentus és a beszéd. Ki mond olyat, hogy jer? Vagy hogy rögvest? És aki velünk egykorú - istenem, még gyerekek vagyunk -, az miért magáz, mintha így lenne rendjén való? Hol élünk mi, a második világháborúban?
És ö. Ö, akinek szeme hipnotizál és elkábít, mégsem tudsz rá haragudni. Ö, akiről semmit nem tudsz, de érzed, hogy hozzá tartozol. Ö, ....
Hoppá! Hirtelen bevillant, ami nyilvánvaló volt, hogy miért is tünhetett el olyan hirtelen.
Visszagondoltam utolsó szavaira, és minden hang külön szikrát szórt a fejemben. Mint a tüzijáték. Fénylik. Pompás színekben táncol. Óriási recsegés-ropogás, ami elvakít, és eltompít örökre. És végül csak a hamu marad, és az üres csönd.
Emlékszem, mielőtt feleszmélt, és faképnél fagyott, ö is lefagyott egy pillanatra. Ez válthatta ki belőle a viszlát-indulatot. És azt is tudtam, hogy az miért volt.
Még egyszer utoljára belepillantottam a tükörbe, aztán már véglegesen letettem, és becsúsztattam egy fadarabokból álló, csúcsos építmény alá. Tüzifa lehetett, vagy valami hasonló.
Úristen, ennyire . . . félreérhetö voltam? Az nem lehet ezt nem hihette. Miért, ki gondolna olyat, hogy valaki . . . O-o. Lehet, hogy tényleg ezt gondolta. Már egyre jobban elhittem.
A hajam. A ruhám. A cipöm. A feltünöen vörös ajkaim. Jaj, ne! Azt hitte hogy el akarom csábítani . . .
Persze erre már elöbb is rájöhettem volna, hisz mindenki úgy nézett rám, és beszélt velem, mintha egy . . . csábító lennék.
Meg kellett tudnom mindent, amennyit csak lehetett, de ez még várhatott. Elöbb még valamit kezdenem kellett a talpammal.
Négykézláb elkúsztam a köboltíves kapuig, és megkapaszkodtam benne, hogy felálljak. Borzalmasan gyötört a lábamban érzett fájdalom, de hosszú perces próbálkozások után végre sikerült. Kikukkantottam a külvilágba, és elakadt a lélegzetem.
- Ez lehetetlen . . .
Halovány léptek közeledtek felém , mintha nem akarnának kirezzenteni álmaimból , de mégis gúny tükrözödött belölük. Le akar önteni valamivel , vagy rám ugrik? Mit tervezhet? Nem tudtam miért , de olyan érzésem volt , mintha szénán feküdnék , és döfködnének a kiálló szálai. Biztos még félálomban vagyok. - gondoltam. Ez megmagyarázná a lépteket , és a szörnyü istállószagot is.
Apró pislogások közt , óvatos pillantással méregettem a helyzetet. Oldalt feküdtem , puha pamut hálóruhában , melynek ujjai , és nyaka selyemmel volt szegélyezve. És valóban , sejtésem beteljesedett: szénán feküdtem.
- Mi a . . . ? - kezdtem bele a kérdésbe , és megfordultam. Szerencsétlenségemre véget ért a keskeny bála , és vagy úgy egy méterrel lejjebb egy másik szénakupacra huppantam.
Mielött zuhanni kezdtem volna , lehunytam a szemem , úgyhogy amikor most felnyitottam azokat . . .
- Hüha. . . - leheltem rekedten az elöttem álló , rám meredö , két drágakövel kirakott zöld szempárba bámulva.
- Káprázatos - mondta -, apád nem szerelt még fel elég lakatot az ablakodra? - hátranézett a válla fölött , majd visszafordult. - Édesapád hívatott. Rögvest jelentem neki holléted , addig is megkérlek , ne hagyd el a kijelölt hadkörzetet. Maradj a határon belül. - egy lépést hátrált , leheletnyit - alig észrevehetöen - biccentett , majd hozzátette: Hölgyem. - majd távozott.
Még mindig a szeme keltett kábulatban voltam , és percekbe telt rájönnöm , hogy fogalmam sincs , hol is vagyok , mit is keresek én itt , és hogy egyáltalán ki is volt ö , vagy hogy mit is mondott nekem az elöbb.
Mire felfogtam , hogy épp ezeken kéne gondolkodnom , már arra sem jutott idöm , hogy feltegyem magamnak a kérdést , mert egy férfi lépett be az istállóba. Igen , ennyit sikerült megállapítanom: hogy egy istállóban voltam. De már abban sem voltam biztos.
- Adelia Swretcovn! Azonnal jöjjön le onnan kisasszony! Ezt már tegnap megbeszéltük! Azt hittem, annyira már érett vagy , hogy megértetted! Jer azonnal velem vissza , és irány a hálód! - közelebb jött hozzám , és fintorogva elöredölt. - Ma magad tisztálod ki a pizsamád. - vett egy nagy levegöt , majd köhögve kifújta: látszott rajta , hogy nincs hozzászokva az itteni ' ' káros' ' lószagú levegöhöz. - Reggelinél találkozunk.
Néztem , ahogy kisétál az ajtón - amit inkább kapunak mondanék , olyan hatalmas volt -, majd peckesen balra fordult , és távozott.
- Én elöre szóltam. - szólalt meg a hátam mögött egy hang , amitöl majd frászt kaptam. Hallottam , ahogy kuncogni kezd , hogy mekkorát ugrottam ijedtemben.
Gyorsan térdre löktem magam , és kihajoltam a bála mögül , de még mindig nem láttam öt.
- Miért , most bajban vagyok? - kérdeztem.
- De még mekkorában!
- Mit tettem . . .? - nem tudtam befejezni a mondatot , semmi nem jutott eszembe. Olyan kótyagosnak , olyan . . . másnaposnak éreztem magam.
- Mondták , hogy tud hazudni , de hogy ennyire jól . . .
- Nem , én komolyan nem emlékszem. - mondtam teljesen semleges hangon.
- Ezt meg hogy érti?
- Kérlek hagyd ezt! Ne magázz! Ki vagyok én , a helyi föföldes-pénzeszsák lánya?
- Nem mondasz hülyeséget.
- És te ki vagy a . . . lószar-lapátoló?
Mérgesen nézett ki a széna mögül a másik oldalt. Feltartotta a kezében lévö villáskést.
- Szerinted ez micsoda?
Újból elállt a lélegzetem. Ez szinte lehetetlen , hogy tud valaki hipnotizálni egy másik embert csak azzal, hogy ránéz?
- Elnézést. - sütötte le a szemét. - Ön szerint.
- Nem. - suttogtam: ennyire telt tölem , túl kevés volt hozzá az akarateröm , még valami más is kellett hozzá. És nem csak egy.
Elszántság. Bátorság. Akarat. És ami a legfontosabb: testi erö. Ami belölem abban a pillanatban elpárolgott , amint megláttam öt.
- Bocsáss meg , ezt tényleg nem kellett volna. - mondtam , mikor újból szóhoz jutottam.
- Micsodát? - láthatólag ö is lefagyott.
- Vasvilla. - nyeltem egyet.
Hirtelen elnevette magát.
- Viszlát, Adelia. - fordított hátat nekem nevetve, és eltünt a széna mögött.
Teljesen elszörnyedtem , hogy mit tehettem, ami ilyen reakciót váltott ki belöle.
Amint kilépett a látóteremböl , és már nem éreztem közvetlen közelböl a jelenlétét, máris tisztábban tudtam gondolkodni. Kaptam az alkalmon , és végig gondoltam a történetet.
Széna. Istálló. Egy fiú. Egy férfi. Harangszó a távolból. Mi a fene? Ki szórakozik velem?
Felálltam, de úgy látszik túl gyorsan, mert minden hirtelen táncra perdült körülöttem. Szerencsére a lábam gyorsabban megtalálta a talajt, mint a fejem. Pár másodperc múlva már majdnem teljesen biztosan álltam. Már stabilabbnak éreztem magam, és annyira kijózanodottnak, hogy most már azt is meg tudtam állapítani, hogy miért inogtam meg. Tüsarkú. Na ne! És ami mégjobban betett: nem hálóing volt rajtam, hanem estélyi. Ohh...
Volt egy halvány sejtésem, de nem vehettem biztosra, amíg meg nem bizonyosodtam róla. Lerúgtam a lábamról a bokatörőket, és elkezdtem az ajtó felé szaladni.
- Uáuuu! - szisszentem fel, mert valami belehasított a talpamba. Ügyetlenül huppantam a földön a fenekemre, és az ölembe húztam az egyik lábamat. - Úristen . . . - ájuldoztam, de nem a gyönyörtől, vagy ilyesmi.
Ömlött a talpamból a vér, és mint a frissen csapolt bor csurgott végig a lábujjaimtól a lábfejemig. Éles üveglapok álltak ki belőle, és így együtt olyanok voltak, mint a naplemente. Bíbor boltív, szelíd arany csillogással, és a gyilkos kés, mely kettéhasít, és az egyik feled elhajítja.
Mert szentül hittem abban, hogy minden ember lelke két felé van töve, és hogy élete feladata az, hogy megtalálja azt, akiben a lelke másik része lakozik.
Mindez gyémánt kirakással. És miután begyógyul, jön az ezüst hajnal, a heg.
Nem irtóztam a vértől, de azért mégsem szerettem. Nem voltak gyilkos hajlamaim, úgyhogy kirázott a hideg, mikor kihúzogattam a talpamból a szilánkokat.
Nem bírtam felállni, borzalmasan szenvedtem. A vérzés csak nem akart elállni. A fájdalom ellenére még unatkozni is maradt időm. Ha nem mehetek ki innen, legalább itt tegyem hasznossá magam.
Valahogy most semmi jó nem jutott eszembe, úgyhogy csak elkezdtem összerakosgatni az üvegdarabkákat, hogy meglássam, mi célt szolgált azelőtt.
Megfordítottam az egyik szilánkot, és magamat láttam benne. Rögtön tudtam, hogy mi ez. Az összeset elfordítgattam vagy vissza, esetleg a másik oldalára. Óvatosan beillesztettem az utolsó darabot is. Hátrébb csúsztam, hogy teljes egészében lássam a formát, amit alkottam, a tárgy valódi arcát.
Mindig is imádtam a kirakósokat és a puzzle-t, de ez a mozaik-tükör mindent felülmúlt. Még a véres ujjlenyomatok ellenére is levett a lábamról.
Ez teljesen jó példa volt arra, hogy igaznak bizonyuljon halhatatlan szerelmem az apró tárgyak és kütyük iránt.
A tükör fölé hajoltam, és szent igazság vagy sem, majdnem sikítottam. Gyorsan visszaültem eredeti pózomba, és magamhoz húztam a tálcát amire kiügyeskedtem a tükördarabokat. Becsuktam a szememet. Óvatosan megdöntöttem - hogy lássam magamat benne, de azért ne is borítsam ki -, és egy mély lélegzetet vettem. Lassan és félve kinéztem a szempilláim mögül, és a tükörre meredtem.
Nagyot nyeltem. Hosszú, majdnem fenékig érő egyenes hajam göndör fürtökben omladozott a vállamra. Megint visszafojtottam egy kitörni készülő sikítást, és inkább megérintettem egy tincset, hátha eltűnik, mint a mesékben. De jó is volna! Végigsimítottam egészen a tincs végéig, és kinyújtottam, hogy teljesen egyenes legyen, persze sikertelenül. Visszapattant úgy, ahogy az előbb volt. Még a felkarom közepéig sem tudtam kihúzni.
De várjunk csak! Egy éjszaka alatt nem történhet ez meg senkivel, ugye? Hol a kandi-kamera?
Már majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy csak álmodom az egészet. De minden olyan valóságos... és élethű. Minden szín, minden illat, minden forma, minden moraj... minden érzelem. Néhány pillanat volt csupán, amit olyan tisztán éreztem, mint még soha semmit, de mégis, ezek voltak életem egyik legszebb pillanatai.
Aztán hirtelen eszembe jutott, amit még a férfi mondott nekem az előbb. ''Reggelinél találkozunk.'' Tessék? Reggeli?
Válaszként kordult egyet a gyomrom. Elvigyorodtam, és eszembe jutott, hogy reggelente még egyszer sem volt olyan, hogy ilyen későig ne egyek semmit. Ha nem mentem ki a konyhába nyolc előtt, anyám maga jött be tálcán a fogásokkal.
Hirtelen még egy mondattal meglőttek: ''Ezt már tegnap megbeszéltük!'' És még egyel: ''Ma magad tisztálod ki a pizsamád.''
Szóval én együtt lakom ezzel az emberrel? Nagyon úgy látszik. És ki ő nekem? A bátyám? Biztos, hogy nem, ahhoz túl öreg. A férjem? Az lehetetlen! Nekem nincs férjem! Hogy juthatott ez az eszembe? Az apám? Lehetséges. De nekem már van apám! Minek nekem kettő?
Hát akkor ki a fene ő?
Meg hogy én tisztálom ki a pizsamám? Ez meg mi a fenét jelent? Nem is pizsama van rajtam! És, egyébként is, bedöglött a mosógép, vagy mi?
És még ott volt a sokadik pontban az akcentus és a beszéd. Ki mond olyat, hogy jer? Vagy hogy rögvest? És aki velünk egykorú - istenem, még gyerekek vagyunk -, az miért magáz, mintha így lenne rendjén való? Hol élünk mi, a második világháborúban?
És ö. Ö, akinek szeme hipnotizál és elkábít, mégsem tudsz rá haragudni. Ö, akiről semmit nem tudsz, de érzed, hogy hozzá tartozol. Ö, ....
Hoppá! Hirtelen bevillant, ami nyilvánvaló volt, hogy miért is tünhetett el olyan hirtelen.
Visszagondoltam utolsó szavaira, és minden hang külön szikrát szórt a fejemben. Mint a tüzijáték. Fénylik. Pompás színekben táncol. Óriási recsegés-ropogás, ami elvakít, és eltompít örökre. És végül csak a hamu marad, és az üres csönd.
Emlékszem, mielőtt feleszmélt, és faképnél fagyott, ö is lefagyott egy pillanatra. Ez válthatta ki belőle a viszlát-indulatot. És azt is tudtam, hogy az miért volt.
Még egyszer utoljára belepillantottam a tükörbe, aztán már véglegesen letettem, és becsúsztattam egy fadarabokból álló, csúcsos építmény alá. Tüzifa lehetett, vagy valami hasonló.
Úristen, ennyire . . . félreérhetö voltam? Az nem lehet ezt nem hihette. Miért, ki gondolna olyat, hogy valaki . . . O-o. Lehet, hogy tényleg ezt gondolta. Már egyre jobban elhittem.
A hajam. A ruhám. A cipöm. A feltünöen vörös ajkaim. Jaj, ne! Azt hitte hogy el akarom csábítani . . .
Persze erre már elöbb is rájöhettem volna, hisz mindenki úgy nézett rám, és beszélt velem, mintha egy . . . csábító lennék.
Meg kellett tudnom mindent, amennyit csak lehetett, de ez még várhatott. Elöbb még valamit kezdenem kellett a talpammal.
Négykézláb elkúsztam a köboltíves kapuig, és megkapaszkodtam benne, hogy felálljak. Borzalmasan gyötört a lábamban érzett fájdalom, de hosszú perces próbálkozások után végre sikerült. Kikukkantottam a külvilágba, és elakadt a lélegzetem.
- Ez lehetetlen . . .
